újrakezdés

15 Mar 2010 11:49:05

Húsvéthétfő - 1Kor 15,21-23

Újrakezdés

Annyira egyszerű és annyira könnyű lenne a jól megszokott panelekkel dolgozni. Halál és feltámadás, ember bűne, Isten műve – egyből bekapcsolják az összes sokezerszer meghallgatott mintát, a jól begyakorolt közhelyeket. Jól megtanultuk, pontosan tudjuk, hogy melyik kirakós darabot hova kell illeszteni, hogy pontosan az a kép jöjjön ki a végén, ami annyira kellemes és kényelmes, és amit mindenki annyira szeret...

Ezzel szemben félelmetes és ijesztő, ha valami őrült pillanatunkban valami érthetetlen okból félretesszük ezeket a paneleket, helyette pedig hirtelen feltárul az űr végtelen feketesége. Halál és feltámadás. Ha nincs készen kapott, felhasználóbarát, azonnal fogyasztható magyarázat, akkor csak az marad, amit látunk, érzünk, szívünk mélyén motoszkáló félelmeink és reménykedéseink. Halál, mint fájdalom, mint csend, mint megszabadulás... A feltámadás meg valami csoda, ami keserű szájízt hagy. Betüremkedik a sejtés, szerencsétlen Lázár szenvedhet, haldokolhat és meghalhat másodszor is, a szerettei meg gyászolhatják majd megint...

Nem is csupán mély, emberi ellenérzésem van ezzel a páli nyakatekert dogmatizálással szemben, de bibliai szempontból sem világos számomra az ügy. Az „azért, hogy ne nyújthassa ki kezét, és ne szakíthasson az élet fájáról is, hogy egyék és örökké éljen, kiűzte az Úristen [az embert] az Éden kertjéből” (1Móz 3,22-23) vajon nem azt jelenti, hogy a halandóság, a végesség eleve is része volt a teremtésnek? Ha elmúlás és persze vele a születés eleve is része a világnak, akkor a páli ige már kiindulásában önkényes mellékvágányra hajt, Ádám és Éva számunkra legfeljebb a halál tudatát szerezte meg.

Amennyiben a paradicsomi állapotnak a halhatatlanság a sajátja, az ismét csak egy adalék, hogy mennyire elviselhetetlen lenne az élet az Édenkertben. Nem egyszerűen a szánalmas, ezeréves, aszott szúnyogok remegő röpte, a kérgesre fásult, százéves ibolyák doh illata, hanem például a szexnek és persze a születés csodájának, csecsemőknek és gyermekeknek a teljes hiánya. Vagy ha nincs halál, akkor öregedés sincs? Nincs fejlődés, nincs tanulás? Ádámnak, az embernek fikarcnyi reménye sincs, hogy kilábaljon óceán-mély ostobaságából? Számomra ez a fantazmagória biztosan nem a világ ideális állapotát írja le.

Halál és feltámadás. Mi marad ezek értelméből a számunkra? A tanítványok Húsvét hétfői ködös tekintete, zavaros gondolatai. Amikor biztosak voltunk benne, hogy mindennek vége, akkor mégiscsak újra kezdődik valami. Amikor teljes lett a sötét, akkor lepett meg minket valami teljesen új hajnal. Én azt hiszem, hogy őszintén és ragaszkodva a teljes hitelességünkhöz, ez a legtöbb amit halálról és feltámadásról mondani tudunk, és ez egyáltalán nem kevés.

Van az ember nagy történetében egy kedves, apró figurám, az immár öregúr Yondo Valentin. Pár éve találkoztam először írásaival a kiberteológia kapcsán, az utóbbi évtizedekben a japán filmipar opusaihoz ír kultikus kritikákat, amiket áthat az évtizedeken keresztül tartó sokféle teológia tanulása. Meglehetősen érdekes életet élt, számtalan furcsa helyzetbe sodorta a sorsa. Még vitorlásversenyző korában, a 60-as évek elején egy reggel a halpiacon vásárolt, a kikötő mólói mentén egymáshoz kötött bárkák egyikén válogatott a halak közt, amikor a hajó üzemanyagtartálya valami motorhiba miatt felrobbant és a bárka lángralobbant. Yondo bőrének a kritikus 42 százaléka égett meg súlyosan, hajszálon múlott, hogy túlélte a balesetet. Többek közt az arcát is szörnyen eltorzították a sebek, a baleset utáni egy évben annyira ijesztően nézett ki, hogy nem mert emberek közé menni. Ennek az évnek a nagy részét egy speciális szanatóriumban töltötte Okinawán, egy Takashimura nevű falu közelében. A szanatórium igazi keleti filozófia alapján működött. Csupa olyan embert kezeltek itt, akik egy balesetből vagy betegségből kifolyólag kifejezetten visszataszítóan néztek ki a mindennapok embere szemében. Ehhez egy csodálatos, hihetetlen munkával készített és karbantartott japánkerttel vették körbe a központi épületet. Csillogó tavacskák, apró szigetekkel, csobogó kis vízesésekkel, számtalan színű és formájú növény kompozíciója, nyers kövekből kirakott sétányok virággal futtatott pavilonokkal. Ebben a környezetben gondolkodott Yondo a halál közelségéről és az újrakezdésről, egy megkapott új élet lehetőségéről. A Takashimurán töltött idő egyik termése a Tizenegy Haiku, amit Fekete Klára műfordításában közlök.

közeli halál...

csak gyenge légzés, olyan

távol az élet

belép a kék hold

a kitárt ablakomon

távozik a kín

a cseresznyefán

sárgarigó hazudja

még élni fogok

kristályos patak

csillog, énekel, teljes

mozdulatlanság

rizsszalma tetőn

fellobbanó tűz heve

minden kis korty víz

a tavirózsa

tündököl, hamvas, fehér

reményt ragyog rám

a kis tó mélyén

kósza halak kergetik

emlékeimet

szomorú mosoly...

látogatóm észrevette

hogy még létezem?

ma éjjel a szél

kitört egy kis fát.

csak egy csonk maradt

kis rigó fejem

felett dalol, ő nem

rémül meg tőlem

korán felkeltem

ablakom alá rózsát

ültettek tegnap