15 Mar 2010 11:49:05
Húsvéthétfő - 1Kor 15,21-23
Újrakezdés
Annyira egyszerű és annyira könnyű lenne a jól megszokott
panelekkel dolgozni. Halál és feltámadás, ember bűne, Isten műve – egyből
bekapcsolják az összes sokezerszer meghallgatott mintát, a jól begyakorolt
közhelyeket. Jól megtanultuk, pontosan tudjuk, hogy melyik kirakós darabot hova
kell illeszteni, hogy pontosan az a kép jöjjön ki a végén, ami annyira kellemes
és kényelmes, és amit mindenki annyira szeret...
Ezzel szemben félelmetes és ijesztő, ha valami őrült
pillanatunkban valami érthetetlen okból félretesszük ezeket a paneleket,
helyette pedig hirtelen feltárul az űr végtelen feketesége. Halál és
feltámadás. Ha nincs készen kapott, felhasználóbarát, azonnal fogyasztható
magyarázat, akkor csak az marad, amit látunk, érzünk, szívünk mélyén motoszkáló
félelmeink és reménykedéseink. Halál, mint fájdalom, mint csend, mint
megszabadulás... A feltámadás meg valami csoda, ami keserű szájízt hagy.
Betüremkedik a sejtés, szerencsétlen Lázár szenvedhet, haldokolhat és meghalhat
másodszor is, a szerettei meg gyászolhatják majd megint...
Nem is csupán mély, emberi ellenérzésem van ezzel a páli
nyakatekert dogmatizálással szemben, de bibliai szempontból sem világos
számomra az ügy. Az „azért, hogy ne nyújthassa ki kezét, és ne szakíthasson az
élet fájáról is, hogy egyék és örökké éljen, kiűzte az Úristen [az embert] az
Éden kertjéből” (1Móz 3,22-23) vajon nem azt jelenti, hogy a halandóság, a
végesség eleve is része volt a teremtésnek? Ha elmúlás és persze vele a
születés eleve is része a világnak, akkor a páli ige már kiindulásában önkényes
mellékvágányra hajt, Ádám és Éva számunkra legfeljebb a halál tudatát szerezte
meg.
Amennyiben a paradicsomi állapotnak a halhatatlanság a
sajátja, az ismét csak egy adalék, hogy mennyire elviselhetetlen lenne az élet
az Édenkertben. Nem egyszerűen a szánalmas, ezeréves, aszott szúnyogok remegő
röpte, a kérgesre fásult, százéves ibolyák doh illata, hanem például a szexnek
és persze a születés csodájának, csecsemőknek és gyermekeknek a teljes hiánya.
Vagy ha nincs halál, akkor öregedés sincs? Nincs fejlődés, nincs tanulás?
Ádámnak, az embernek fikarcnyi reménye sincs, hogy kilábaljon óceán-mély ostobaságából?
Számomra ez a fantazmagória biztosan nem a világ ideális állapotát írja le.
Halál és feltámadás. Mi marad ezek értelméből a számunkra? A
tanítványok Húsvét hétfői ködös tekintete, zavaros gondolatai. Amikor biztosak
voltunk benne, hogy mindennek vége, akkor mégiscsak újra kezdődik valami.
Amikor teljes lett a sötét, akkor lepett meg minket valami teljesen új hajnal.
Én azt hiszem, hogy őszintén és ragaszkodva a teljes hitelességünkhöz, ez a
legtöbb amit halálról és feltámadásról mondani tudunk, és ez egyáltalán nem
kevés.
Van az ember nagy történetében egy kedves, apró figurám, az
immár öregúr Yondo Valentin. Pár éve találkoztam először írásaival a
kiberteológia kapcsán, az utóbbi évtizedekben a japán filmipar opusaihoz ír
kultikus kritikákat, amiket áthat az évtizedeken keresztül tartó sokféle
teológia tanulása. Meglehetősen érdekes életet élt, számtalan furcsa helyzetbe
sodorta a sorsa. Még vitorlásversenyző korában, a 60-as évek elején egy reggel
a halpiacon vásárolt, a kikötő mólói mentén egymáshoz kötött bárkák egyikén
válogatott a halak közt, amikor a hajó üzemanyagtartálya valami motorhiba miatt
felrobbant és a bárka lángralobbant. Yondo bőrének a kritikus 42 százaléka
égett meg súlyosan, hajszálon múlott, hogy túlélte a balesetet. Többek közt az
arcát is szörnyen eltorzították a sebek, a baleset utáni egy évben annyira
ijesztően nézett ki, hogy nem mert emberek közé menni. Ennek az évnek a nagy
részét egy speciális szanatóriumban töltötte Okinawán, egy Takashimura nevű
falu közelében. A szanatórium igazi keleti filozófia alapján működött. Csupa
olyan embert kezeltek itt, akik egy balesetből vagy betegségből kifolyólag
kifejezetten visszataszítóan néztek ki a mindennapok embere szemében. Ehhez egy
csodálatos, hihetetlen munkával készített és karbantartott japánkerttel vették
körbe a központi épületet. Csillogó tavacskák, apró szigetekkel, csobogó kis
vízesésekkel, számtalan színű és formájú növény kompozíciója, nyers kövekből
kirakott sétányok virággal futtatott pavilonokkal. Ebben a környezetben
gondolkodott Yondo a halál közelségéről és az újrakezdésről, egy megkapott új
élet lehetőségéről. A Takashimurán töltött idő egyik termése a Tizenegy Haiku,
amit Fekete Klára műfordításában közlök.
közeli halál...
csak gyenge légzés, olyan
távol az élet
belép a kék hold
a kitárt ablakomon
távozik a kín
a cseresznyefán
sárgarigó hazudja
még élni fogok
kristályos patak
csillog, énekel, teljes
mozdulatlanság
rizsszalma tetőn
fellobbanó tűz heve
minden kis korty víz
a tavirózsa
tündököl, hamvas, fehér
reményt ragyog rám
a kis tó mélyén
kósza halak kergetik
emlékeimet
szomorú mosoly...
látogatóm észrevette
hogy még létezem?
ma éjjel a szél
kitört egy kis fát.
csak egy csonk maradt
kis rigó fejem
felett dalol, ő nem
rémül meg tőlem
korán felkeltem
ablakom alá rózsát
ültettek tegnap