Álmomban az Édenkert epilógusát láttam. Szép szimmetrikus elrendezésben áll egymás mellett Ádám és Éva, fogják egymás kezét, közöttük pedig a jó és rossz tudásának fája. Nem túl valóságosak, inkább valami egyszerű festmény vagy gyerekrajz, sőt, ahogy nézem inkább valami álnépies hímzett falikendő, amilyet falusi konyhákban lát az ember, idétlen feliratokkal. Olyan redukált, minimalista ábrázolás, de mégis olyan helyre van kiakasztva, hogy mindenki állandóan láthassa. Szem előtt van.
Ádám meg Éva ott állnak lecsupaszítva, az ügyetlen hímzés miatt is kifejezéstelen arccal némán hallgatják az istenítélet dörgedelmes szavait, közben szorítják egymás kezét, a bűnrevezető fa lobkoronája pedig aranyos vöröses fényben borul föléjük.
És akkor észreveszem, mintha csak bábok lennének. A mindenkori emberpár, akinek minden idők bűnbeesése köszönhető. Ők tehetnek róla. Ők a hibások. Hú, de utáljuk őket. Velük kezdődött minden, hiába te vagy embertelen és én vagyok irgalmatlan, hiába osztjuk és szórjuk a gonoszságaink, végülis egyedül miattuk van minden rossz.
És akkor átalakulnak, folyamatosan átváltoznak mindketten, változik a magasságuk, a testalkatuk, a bőrszínük és a nemük. Egyik pillanatban feketék, majd cigányok, aztán ijedt képű menekültek. Aztán két fiú, majd két lány. Öreg, megkeseredett pedagógusok, tetőtől talpig tetovált fiatalok, aztán gyerekek, akiknek az arcát a másik kezükben tartott mobiltelefonok képernyője vonja kékes fénybe. Bárkivé is változnak, csak állnak a tiltott fa lombja alatt és fogják egymás kezét.
A folyamatos transzformáció közben ráadásul ismerős arcok tűnnek fel. Pakisztáni zöldséges házaspár Osloból, a jamaikai származású ébenfekete Mitsy a testvérével, Benji és a férje Mirfieldből, a tündér édes Anna unokahúgom mosolya, meg Palkó a végre felvállalt párjával, zsidó dédszüleim egy megsárgult fényképről, az aranyszívű fiú a férjével Dél-Afrika rezignált fényében, kedves tanárom, Laci bácsi és felesége, Éva meg Kinga, mint sorstársak az aljas módon meghurcolt életükben... És újabb és újabb arcok, és mind engedelmesen elfoglalják a helyüket azon a foltos és kopott falvédőn, hogy mindenki lássa és mindenki szabadon hibáztassa, pocskondiázza őket.
Elmarad a kiűzetés is, az újrakezdés lehetősége. A történet végzetesen megreked az epilógus ezen egyetlen pontján. Örökkévaló fa takarásában örök emberpár örökké fogja egymás kezét, miközben örökké zeng a kárhoztató ítélet.
Én meg hipnotizálva nézem a folyamatosan változó arcokat, és csak akkor ébredek föl, amikor megpillantom közöttük a főnököm, a zsidó asztalos jól ismert, szelíd tekintetét.
