(folytatás)
Vajon a szubjektív Isten előnyben részesítése nem biztosítja a létjogosultságát önző, önkényes és agresszív egyéneknek, akik ezt a viselkedésüket a saját istenükből vezetik le? Dehogynem, igen, persze. Jogos.
Ugyanakkor azt hiszem, hogy a gonoszság nem egyéni, hanem társadalmi képződmény. Talán nincs is értelme az erőszaknak, ha senki más nincs, csak én. Az ember önmagában tiszta, csak a másokkal való viszonyban roggyan meg a viselkedésünk értéke. Valahogy úgy, ahogy Stephen King Végítéletéből gyakran idézett monológban:
"Mutasson nekem egy magányos férfit vagy nőt, és én mutatok egy szentet. Adjon kettőt, egymásba szeretnek. Adjon hármat, és feltalálják a "társadalomnak" nevezett elbűvölő dolgot. Adjon négyet, és építeni fognak egy piramist. Adjon ötöt, és kirekesztenek egyet. Adjon hatot, és feltalálják az előítéletet. Adjon hetet, és hét éven belül újra feltalálják a hadviselést. Lehet, hogy az embert Isten képére alkották, de az emberi társadalmat az Ő ellenlábasáéra, és a társadalom folyton hazafelé igyekszik."
Persze mind ebbe a társadalomba születünk bele, ebben élünk. A mások Istene nélküli, tisztán saját Isten eleve lehetetlen, fogantatásunktól kezdve annyi és annyiféle hatás ér minket. De talán pont ez az igazán szép emberi kaland, hogy tudatos és módszeres dekonstrukcióval lefejtsük ezeket a társadalmi rárakódásokat és a mélyén, a szívében feltárulhasson az igazi saját Isten. Szerintem önzés, önkényesség és agresszió mentesen.
