vékony

Közeledjetek az Istenhez, és ő közeledni fog hozzátok. (Jak 4,8)


Emberarcú Istenként közelebb lép. Istenszomjú emberként lépek én is. Közelebb.
Talán a közelség adott. Karnyújtásnyira. Csak nem nyúlik az a kar. Vagy valami eltakar, elválaszt, amibe beleütközünk.

A mirfieldi kolostorban átélt lelki utazásomat az egyik idős szerzetes egy állítólag ősi ír kifejezéssel magyarázta: Thin place. Vékony hely. Mirfield is ilyen hely, ahol vékony az elválasztó határ a két világ közt. Ahol egyszer csak ott van Isten szemtől szemben. Karnyújtásnyira.

Talán csak egy kicsit jobban kéne figyelnünk. Kicsit erőltetni a szemünket.

Gyerekkoromban sokat csináltam, a metró, a hév ablakán vagy egy téli, esti busz vagy vonatúton. Kint sötét és hideg van, bent a fülkében viszont meleg és világos. Ha simán ki akarsz nézni az ablakon, akkor csak a kivilágított fürkét és önnön tükörképedet látod. Hogy tényleg kinézhess, az arcodat egész közel kell nyomnod az ablakhoz, a homlokod és orrod hozzáér a jeges üveghez. De ez sem elég, sok a fény, ezért a tenyereidet két oldalt a szemed körül az arcodhoz és az üveghez kell szorítanod, hogy a fülkéből semmi fény ne juthasson a szemedbe. Ebben az elzárkózott kis világban meregethetjük a szemünket, fürkészhetjük a kinti sötétet. És ahogy a szemünk hozzászokik, egyszercsak feltűnnek a semmiből a halvány fények - csillagok, távoli utcai lámpák, egy tanyaház ablakain kiszűrődő világosság, egy messze haladó kocsi fényszórója. A vonat száguld tovább velünk, de a tekintetem kint rohan, fogócskázik a sötétségből kirajzolódó alakokkal és fényekkel.

Azon az éjszakán valami ilyen történhetett. A pásztorok körbeülik a tábortüzet. Talán kicsit hűvös is van, de a sötétség körben átható. Máskor a tűzbe bámulva beszélgetnek vagy hallgatnak. Tudjuk, a tűz lángjai könnyen megbabonázzák a tekintetet, valósággal szugerálnak. Ma éjjel mégis más a helyzet. A pásztorok a nyájat nézik aggódva, meg a mindannyiukat körülvevő sötétséget. Háttal a tűznek, az éjszaka feketeségében fúrják a tekintetüket. Maguk sem tudják mit, de mintha keresnének valamit.

És talán az angyalok mindig ott vannak, mindig énekelnek és táncolnak, ott vannak az idők kezdete óta. Közel. Karnyújtásnyira. Aznap éjjel ott vékony lesz a hely, a fátyol, az elválasztó határ. A pásztorok szeme előtt feltárul a másik világ.

Vannak vékony helyek és vékony idők, csak nehogy elmulasszuk meglátni.


(A családi istentiszteletre barkácsoltam is valamit. Papírlapok közepéből pár centis angyalkák sziluettjét vágtam ki. Leoltottuk a villanyt a templomban, csak a gyertyák maradtak az oltáron. A gyerekek pedig anyukájuk telefonjának lámpájával fényangyalokat vetítettek a mennyezetre, a falakra. Az angyalok ott szaladgáltak és tácoltak, mi meg énekeltünk hozzá.)