A mesebeli nagypapám 79 és fél éves korában halt meg. Nyugalomban, békességben, a nagy, ősi, faragott ágyban kis teste alig süppedt bele az ágyneműbe, mintha lebegne, és a párna meg a paplan csak óvatosan körbeölelné, mint két hatalmas, de gyengéd tenyér. Viszont ahogy a jól ismert, öreg arca megváltozott… Az valami döbbenetes volt. Ott álltunk az ágya körül, és nem hittünk a szemünknek…
Két nappal korábban magához hívott minket és mi szófogadóan, és persze szeretetünktől hajtva meg is jelentünk kicsi hálószobájában. Gyermekei, unokái és a két tündéri menye, áhítatos csöndben vettük körbe a hatalmas ágyat, ami elfoglalta szinte az egész szobát, szerintem többen be sem fértünk volna. Nagypapám felült, nekidőlve a fejtámlához fektetett nagypárnának, egyenként végignézett rajtunk, olyan tekintettel, mintha egy galériában a ritkán kiállított különleges műtárgyakat csodálná, majd a maga mindig különös, duruzsolóan rekedtes, mély hangján beszélni kezdett.
- Gyermekeim. Mostanában sokat gondolkodom az időről. Szeretném, ha ti is rám szánnátok egy kis időt, kérlek, hallgassatok végig.
Felesleges volt külön megkérnie, hiszen rajongtam a régi történeteiért, és tudom, hogy a többiek is így éreztek. Most mégis áthatott minket a tudat, hogy amit most hallani fogunk, az legalább a mi saját halálunkig a szívünkbe vésődik.
- Különös dolog ez az idővel… Megfoghatatlan, láthatatlan, az érzékeink vakok rá… Mégis áthat mindent, galaxisokat és bolygórendszereket ugyanúgy, mint ezt a szobát, az ablakomban a liliomot, és persze titeket, gyermekeim, vagy éppen engem. Érzékelhetetlenül, de mégis jelen van. Talán csak akkor érhetjük néha tetten, amikor a kétséges jövő egy illó pillanatban éppen átfordul a megkövesedett múltba.
- Úgy tűnik, hogy az idő általában könyörtelen – folytatta nagypapám. – Szó szerint kegyetlen. Nem kegyelmez, nincs kegyelme, nem gondolja meg magát, sem ha szépen kérjük, sem ha kétségbeesetten könyörgünk neki. Feltartóztathatatlanul telik, múlik. Kegyetlenül közelednek a határidők - itt nagypapa rámosolygott apámra -, vagy éppen nyakunkon a vizsgák - most meg a bátyám kapott egy cinkos kacsintást. – Ha kapkodva készülünk valahova, nem lassít az idő, hogy el ne késsünk. Egy nehéz dolgozat alkalmával pedig ijesztően közeledik a kicsöngetés. Ha pedig a hozzám hasonló vénember az élete végső határvidékén kóborol, akkor folyton zsugorodó horizont képében rémisztget az idő. Zakatol bennünk és körülöttünk, megállíthatatlanul és visszafordíthatatlanul.
- Mégis, higgyétek el gyermekeim, van az életben olyan áldott állapot, amikor kihullunk az időből, vagy talán éppen az idő szökik meg tőlünk. Vannak tökéletes pillanatok, amikben a múlt átöleli a jövőt és értelmet nyer az örökkévalóság. Nincs ebben semmi varázslat. Csak az idő elvesztésének tökéletessége. Tudjátok – megcsuklott nagypapám hagja -, meséltem már, amikor ott a hajón, azon a téli reggelen elvesztem nagyanyátok rabulejtő tekintetében. Egy pillanat volt az egész, de mégis ez maga az örökkévalóság. A 79 évem zöme viszont, mint homok folyik ki a kezemből…
- Köszönöm nektek ezt a mostani tökéletes pillanatot is. Nem érthetitek, hogy milyen nagy dolog a számomra, hogy vagytok nekem, és hogy most itt vagytok körülöttem. Egyszerűen mind gyönyörűek vagytok!... Fiaim, emlékeztek, hogy harmincegynéhány éve ugyanitt álltunk, akkor édesanyám halálos ágyánál? Emlékeztek, ő hogy csak mosolygott, potyogtak a könnyei és sorban ölelgetett minket? Ti is emlékeztek az arcára, a nevetésére? Arra a gyermeki örömre?... Szép temetése volt. Veletek együtt ültettem az olajfát a sírjára. A múlt hónapban én magam még megmetszettem, a sebeket lekentem viasszal. Majd nézzetek rá néha.
- Ifjúkoromban csodálatosan tökéletes pillanatokat kaptam az élettől édesanyámmal – mesélt tovább nagypapám. – Erről is már sokat beszéltem nektek, hogy kettesben éltünk le közel három évtizedet. Azt viszont még sosem mondtam el, hogy mitől volt olyan igazi földi mennyország ez az időszak. Nem véletlen, hogy édesanyámmal ennyi örömünk volt, hogy ennyire tudtunk gyönyörködni egymásban. Minden egyes pillanatban, amikor rám nézett, tudatosult benne, hogy az idő felfoghatatlan ajándékát kapta velem… Gyermekeim, azért nem félek a halálomtól, mert már túl vagyok rajta. Ugyanis nem voltam még nyolc éves, amikor meghaltam. Igen, így történt. Ne csodálkozzatok annyira. Vagyis tőlem nyugodtan csodálkozhattok. Nem lehet tudni, pontosan mi történt. Este rendben lefeküdtem, reggel már nem volt bennem élet. Édesanyám összetört. Borzalmas volt három évvel korábban a férjét eltemetnie, de az egyetlen kisfiát sírba tenni meghaladott minden ép ésszel felfoghatót. Az értelmetlenség elborította, belefulladt. Állítólag csak azt ismételgette, hogy „ez nem helyes”, „ez így nincs rendjén”, „ennek nem szabad megtörténnie”. A gyereknek kell a szülőjét szépen eltemetnie, ez a helyes, nem pedig fordítva…
- Édesanyám egyetlen egyszer mesélte el nekem a történetet, aznap este, amikor megkértem nagyanyátok kezét. Állítólag már a koporsóban voltam. Útban a temető felé a gyászoló város hullámzó tömege hömpölygött az úton. Az értelmetlenségben fuldokló fekete áradat. Ezzel jött szembe Isten Fia, maga a kézzelfoghatóan valóságos Isten. Egyetlen tökéletes pillanat volt az egész esemény, és az idő gyökerestül kifordult a sarkaiból. Egy érintés a koporsón, mindenki és minden megáll, lélegzet sem hallatszik, csak a vigasztaló szavak. És a kegyetlen, könyörtelen idő darabokra tört. Felébredtem és éltem.
- Édesanyám mindig azt mondta, hogy időajándékot kapott az Istentől. A velem tölthető idő ajándékát. És mi mindent megtettünk, hogy ezt kiérdemeljük. Amikor édesanyám a halála előtt az első dédunokáját is karjába vehette, igen, téged, akkor ez az időajándék csillogott a szemében. Az a tragédiával és szívszaggató fájdalommal körülvett találkozás Istennel, az akkor és ott kizökkent idő helyre rakta a helytelent és rend lett az értelmetlenség káoszában. Varázsütésre begyógyultak a sebek, fuldokló édesanyám lelkébe friss és éltető levegő hatolt. Akkor és ott mindketten életre keltünk.
Nagypapám szünetet tartott. Tekintete homályos, a semmibe réved. Végül ismét ránk emelte a szemét, megint végignézett rajtunk. Szinte suttogva folytatta:
- Azt hiszem, az emberek félreérthették az esetet. Látták az összetört özvegyasszonyt, a halott gyermeket, a gyászt és a tragédiát, látták Isten Fiát és halált legyőző csodát. Pedig nem erről szólt ez a találkozás. Hanem az időről. Az időajándékról. Erről! Rólatok. - És ekkor vékony karjait széttárva végigmutatott rajtunk, egyetlen mozdulattal az egész szobát magához ölelte.
Nagypapám lehunyta a szemét, szinte azonnal elaludt. Két nappal később én is pont ott lehettem, amikor az utolsó levegőjét vette. Az utolsó lélegzetével hihetetlenül megváltozott az arca. Mi, akik ott álltunk, nem hittünk a szemünknek. Talán csak az alkonyati fények játszottak csalóka tréfát velünk? Szívünk mélyén tudtuk, hogy nem: Tényleg egy nyolcéves forma fiúcska vonásai húzódtak nagypapám békességgel teli arcán.
Megjelent a Színek harmóniája prédikációs kötetben:
http://www.lutherkiado.hu/konyvek/183-szinek-harmoniaja-oekumenikus-igehirdetes-gyujtemeny
