Ismét írtam a fiaimnak locsolóverseket. Szerintem az eredeti versek is jók lettek, de azt leszavazták. Pedig pont ebben a korban talán még viccesebbek mint később, de jó lesz ez pár év múlva is. Szóval az első változatok:
- Teljesítendő
a prehisztorikus tradícióból fakadó szótériológiát a posztmodernben nivelláló
aktuális szociális konvenciókat, kérdem: Szabad-e locsolni?
- A
kapcsolatok ko-dependens populációkban valid realizálódása – ahogy a bohóchal
bilaterális szimbiózisban él anemónájával – implikálja a kérdést: Szabad-e
locsolni?
Elárulom, az anemónás szimbiózist Fabó olvasta valahol és napokig ismételgette. Na jó, ezek lettek megvétózva, úgyhogy végül a kényszer szülte zseniális locsolóversem ez lett:
Nyím pumiszban kuntáltam,
fimpa sunkát tivikáltam,
el csimurkált dinbálni,
szabad-é locsálni?
